Doboz Rajziskola / Kiállításmegnyitó

A Szentendrei Doboz Rajziskola rendszerint rendszertelenül működött 2017-től kezdve a Covid kezdetéig. A posztkoronializmus beköszöntével az élő modell utáni rajzkurzus múzeumokban, fesztiválokon, állami és alapítványi iskolákban folytatta a tevékenységét, hol tréningek, hol workshopok, hol kurzusok formájában Magyarországon, Romániában, Hollandiában, Portugáliában.

A Juhász Gergő Kaska és Scholtz Kriszti által alapított Doboz Rajziskola a 2000-es évek végéig működő AGY Tanoda képzőművészeti szakköre által életben tartott hagyományt kívánta folytatni a városban, ami mind a képzőművészeti egyetemekre felvételizőknek, mind a ‘csak úgy’ rajzolni vágyóknak lehetőséget kínált az elméleti órák és a specifikus (pl: sokszorosított grafikai) oktatás mellett az élő modell utáni rajz gyakorlására. Az AGY Tanoda kurzusának megszűnésével a városban eltűnt az egyetlen hely, ahol a felvételiző diákok, gyakorló képzőművészek, autodidakta alkotók, tinédzserek, felnőttek, nyugdíjasok azonos térben és időben rajzolhattak, festhettek, vagy mintázhattak.

Egy ilyen jellegű alkotótér, alkotóműhely amiatt is fontos, hogy lehetőséget kínál az alkotó és befogadó mesterséges kettéválasztásának feloldására: egy élő modell utáni rajzórán az alkotó is néző, és a néző is alkotó. Mindenki alkotó és mindenki néző is, még a modell is alkotó, sőt ő maga az alkotás tárgya, ami, aki újraalkotódik a papíron. A másik fontos dolog, hogy a művészet egy stúdium esetében nem mint „távoli’, ‘”absztrakt’ , a mindennapi élettől elrugaszkodott, felesleges dolog jelenik meg, hanem mint a tanulás, a gyakorlás természetes eredménye. Az elkészült műveken nincs mit érteni, nem érteni, ez azonban nem azt jelenti, hogy a mű befogadása passzív folyamat lenne. Egy létező dolog lemásolása (mimézis) arra hívja a nézőt, hogy a gyakorlat neki is sikerülhet, nem lehetetlen, nem elképzelhetetlen.

A magyar társadalomnak a rajzoláshoz fűződő ellentmondásos viszonyáról árulkodik a közbeszédben régóta elterjedt pesszimista, vagy önbecsmérlő kifejezés, miszerint: ‘Én csak pálcikaembert tudok rajzolni”. A krokizás, vagyis a gyors, valós látványon alapuló stúdium, vázlat, skicc, rajz vagy firka az európai akadémikus festészeti és rajzoktatásban 18. századtól kezdve fokozatosan az egyik legalapvetőbb és legfontosabb gyakorlattá vált. A pálcikaember, tehát egy valószínűleg egytől öt percig terjedő kroki gyakorlata, a rajzolótól a legmagasabb szintű jelenlétet követeli meg, ami alatt lehetősége nyílik a jelen időben megtapasztalt valóság lehető legpontosabb ábrázolására. Az összpontosításnak, a jelenlétnek ez a foka semmilyen más fajta alkotással nem érhető el, mivel itt pusztán egy technikai jellegű dologról beszélünk.

A kiállított munkák nagy része molotow akril festékkel készült, újrahasznosított, talált papírokra. A portrék egy része olyan szentendrei arcokat ábrázol, akik valamelyik rajzórán vállalták a modell szerepét. A porték minden esetben élő modell utáni rajzolás keretén belül készültek, tehát sohasem fotó alapján.

A belépés ingyenes!